Ha valami sikerül, utólag minden egyszerűnek látszik. A valóságban mégsem az.
Az egy egészen különleges képesség, hogy valaki valóra váltsa az álmait. Ez nem nyers erő vagy fizikai állóképesség kérdése – sokkal inkább szellemi-lelki képesség. A nagy tettek pedig mindig a látomás, az álom erejétől függnek!
Az emberiség egésze múlandó, mint ahogyan az egyén is az. A kérdés csak az: mivé formáljuk a rendelkezésünkre álló időt. A Föld forrásai végesek, az emberi lét is véges. Csak a szellem végtelen. Az emberi szellem legfőbb ereje pedig a kreativitás. A kreativitást a gyakorlatba átültetni, és közben értelemmel felruházni, nos, ez az igazi művészet. Ez az, ami ma bármi másnál fontosabb, amennyiben az emberi létet békéssé, élhetővé akarjuk tenni.
Az ember a „vadonban”, a kéken, ahol önnön határaival szembesül, pillanatok alatt megtanul átfogóan látni, hallani, gondolkodni, érezni! Gondolat és tett itt teljesen egybeforrnak. Ezzel együtt is tudom, vallom most már rengeteg tapasztalattal a hátam mögött – nem az a bolond, aki átugorja a benne lévő gátakat, hanem az, aki tagadja a meglétüket. A jelenleg körülöttem lévő „társadalomban” ezt a kétféle embertípust látom… Éppen ezért jó „odakint” lenni hasonszőrű barátok kíséretében, mert ők értik, miről beszélek – a többiek csak bólogatnak…
Kreatívnak lenni az én szótáramban annyit jelent: kockáztatni, merészen újat alkotni. Felébreszteni mások motivációját, hitét, felnyitni a szemüket. Önmagukkal szemben. Mert minden változás belül kezdődik. Nyitottnak kell lenni a váratlan számára és az esetleges „bukást” sem szabad kirekeszteni. A kíváncsiság, a tett és a „kudarc” a kreatív élet velejárói. Ezért rettegnek sokan a változástól. Én nem. És te?!
A globális veszélyek elöl szívesen dugjuk a fejünket a homokba. De. Olyan veszélyeknek vagyunk kitéve, mint még soha az emberiség történetében (messze nem egy vírusra gondolok !!!) A környezeti katasztrófák veszélye (Bolsonaro, brazil elnök ezt föl sem fogja az amazóniai őserdők kapcsán) fenyegetőbb, mint egy kőomlás vagy egy lavina, mert nem egyetlen embert fenyegetnek, hanem milliókat, sőt emberek milliárdjait. E veszélyek tudatosítása egyik feladatom a Kékkör kapcsán, megszüntetése pedig közös kötelességünk (lenne).
Van valami, amit egy IGAZI politikus megtanulhat egy extrém vállalkozást végrehajtótól: a lemondást…
A legütősebbnek tűnő címszó sem ér föl azokkal a valódi tapasztalatokkal, megélt helyzetekkel, azzal a komoly felelősséggel, amelyet önmagad iránt kell tanúsítanod egy ilyen extrém vállalkozás közben. A megélt élmények komolysága az elmondás szintjén a kívülállóknak ( a legtöbb ember ) számára olyan, mint egy egzotikus mese, ennél többet nemigen tud vele mit kezdeni. Egyik legfontosabb „feladatomnak” érzem éppen ezért a motiváció felébresztését, ha már motiválni nem is tudlak Benneteket.
A kaland azt is jelenti: megragadni a lehetőséget, erőnket próbára tenni az ismeretlennel szemben és közben fölfedezni saját, egyedülálló képességeinket. Éppen ezért: fölösleges terheket sosem rakok magamra. Másképp fogalmazva: nem az a fontos, sikerül-e. Az a fontos, hogy úton vagyok.
Akkor tudok másokat is megmozgatni, ha magam is résztvevő vagyok. Ez az egyik legnehezebb feladat. Ennél csak egy nehezebb feladat van – vezetőnek lenni. A vezető érzékenyebb a csapat többi tagjánál. Kritikus helyzetekben ő a csapat nyugvópontja, ő képes a csapatot a legjobban kezelni. Az igazi vezető mindenekelőtt egyetértést teremt.
Viszolygok a hierarchiától, már csak azért is, mert tudom, hogy a bebetonozott (vagy annak tűnő) pozíciók és a tudás legtöbbször fordított arányban állnak egymással.
Semmi sem segített engem hozzá az elmúlt évtizedekben még csak megközelítőleg sem olyan felismerésekhez, mint a tájak és a lelkemben lakozó megfelelőik. Ez persze mindig teljesen egyéni – mindenkinek a maga módján kell tudnia önmagát kifejeznie. Ha ez a véleményem nem szimpatikus valakinek, annak egyetlen dolgot üzenek, mindenféle rosszindulat nélkül: minél nehezebb egy határtúllépés, annál kevésbé alkothat róla véleményt egy kívülálló.
Nem vagyok pártpolitikus (jajjj…), nem vágyom se a parlamentbe, se az önkormányzatba, így szavazatokat sem akarok elhódítani. Kertelés nélkül kimondom, amit gondolok, és úgy, ahogyan gondolom. Nincs más szándékom, csak az, hogy felrázzam az embereket. S még egy dolog. Elsősorban önmagam előtt szeretnék megállni. Mások előtt a legkevésbé…
Sokszor a körülmények megváltozása késztet bennünket arra, hogy változtassunk az életünkön – sokszor viszont a kényszer diktálja a változást, ilyen például a kiégés (burn out). Én mindenesetre úgy gondolom, hogy változtatni időben kell, még mielőtt a teljes kiégés veszélye fenyegetne. Válságunk a telítettség válsága. Túl sok van mindenből: dumából, szövegből, fals információból, egyáltalán – fölösleges információból… Korunk az információ kora – ha nem figyelsz, magába nyel.
Most már tudom, hogy a teljesítőképesség határát csak az képes átlépni, aki az apró lépések útját választja. A határok csak fokozatosan tolhatók ki, lépésről lépésre. Ha tudom, hogy A és B lehetségesek, akkor C is lehetségessé válik. Nem véletlenül ez a saját szakmai oldalam egyik kezdőképe. Nagyon komoly tapasztalatokon nyugszik. S még egy üzenet: hiába a legmerészebb gondolat, hiába azonosul az ember tökéletesen az elképzelésével, ha hiányzik belőle a kitartás.
Aki nem szerez új tapasztalatokat, nem fejlődik tovább. Aki másodkézből szerzi a tapasztalatait, nem több egyszerű „fogyasztónál”. A legtöbb embert lebeszélik arról, hogy önmaga legyen.
Az élet értelme elsősorban az, hogy kifejezzük önmagunkat, kiaknázzuk a képességeink adta lehetőségeket, próbára tegyük az alkalmasságunkat és a rátermettségünket, tapasztalatokat gyűjtsünk önmagunkról, emberi mivoltunkról. Én nem azért vagyok „sikeres”, mert különösen erős, kitartó vagy bátor vagyok, hanem azért, mert értelmet adok a cselekedeteimnek. A „sikereimnek” azonban csak részben van szerepük abban, hogy azzá lettem, ami vagyok – nagyobb szerepet játszottak ebben a „kudarcaim”. Nem vagyok tökéletes, ezt sokszor elmondom. Nem egyszer hibáztam. Ember vagyok.
A nagy kaland művészete a túlélésben rejlik. Kockázat nélkül elképzelhetetlen egy kaland. A kockázat alapvető feltétele a kalandnak, de nem a célja. Az enyémnek sem. Ezt a vállalkozás mértéke határozza meg. Nem élek a kockázat bűvöletében, nem is keresem, de reálisan számolok vele. Az élet mindig kockázatos, az intenzív élet pedig csak növeli a kockázatot. Az enyém ilyen. Én azonban nem félek a kockázattól, mert a kudarcot is megengedem magamnak.
Az imázs számomra nem olyan fontos, mint az a tapasztalat, melyet a „vereségek” árán nyerek. Márpedig az ember éppen kudarcok árán szerzi a legtöbb tapasztalatot, éppen a korlátok révén van lehetőségem tapasztalatszerzésre a természet vad erőivel vívott ütközetekben. Számomra ezért nem gond, ha kudarc ér.
A “ kudarc” sosem az aminek a legtöbben hiszik. Nem vereség, Tapasztalat. A tanulási folyamat része. Félelemből nem nekivágni az ismeretlennek , a változásnak- butaság. Az én utam épp az ellenkezőjéről szól: kísérletezésekről és a tévedések kivédéséről.
Aki magával akar ragadni másokat, annak önmagában kell hinnie.
Én, mint határtúllépő, az egyre kisebb létszámú csapatot kedvelem. Nálam már két ember is alkothat csapatot. Csapatomat a közös cél határozza meg, és ehhez keresem, válogatom össze a társakat, akár számomra (látszólag) idegen embereket. Egyet azonban sosem szabad szem elől téveszteni: egy olyan csapattal, amelyet csak TE akartál, sosem jutsz messzire.
Tapasztalataim alapján tudom, hogy az álmok átültethetők a gyakorlatba. Minden odabent, a lélekben kezdődik. Az ötlet akkor hasznosítható, ha már átalakult energiává! A gondolatépítés akkor eredményes, ha odakint is megvalósítható cselekedet formájában. Mindenki dédelget magában valamilyen álmot, amelyhez előbb-utóbb vagy keres valamilyen élményt, vagy sorsába belenyugodva elfojtja magában. Jobb, ha azonosul vele és kiéli magából. Én is ezt teszem – folyamatosan.
Egy csapatban félre kell tenni az egoizmust, az önigazolást. Minél nagyobb a csapat, annál nehezebb a vezető dolga. Ezért dolgozom minimális létszámú csapattal a saját extrém vállalkozásaimban – ráadásul olyan emberekkel, akik valamiért sokat jelentenek a számomra. Hogy erkölcsös-e ez? Igen! Az erkölcs ráadásul nem egyéb, mint emberek által kiagyalt mértékegység ember és ember viszonyában, miközben mindenki önmagának sajátítja ki az erkölcsöt. Én azt vallom, hogy mindenki azt csinál, amit akar, feltéve, hogy ezzel senki köreit sem bolygatja, kiváltképp nem a világegyetem egyensúlyát.
Én csak azt hiszem el, amit látok. Határtúllépésnél lehull minden álarc. Minden „utazás” egy újabb felismerési folyamat, amely nemcsak engem érint, hanem a másik viselkedését, személyiségét is. És mivel a határ testet-lelket igénybevevő zónájában mindenkiről (így rólam is!) lehullik az álarc, sok mindent megtudunk önmagunkról. Én is. Még a nagyon emberi dolgokat is… És erre mondják, hogy mihaszna?!
Határtúllépésnél lehull minden álarc.Minden extrém vállalkozásom egy újabb felismerési folyamat, amely nemcsak engem érint, hanem mások viselkedését, személyiségét, egóját is. És mivel a határ testet-lelket igénybevevő zónájában mindenkiről lehullik az álarc, sok mindent megtudunk önmagunkról. S másokról is… Még a nagyon emberi dolgokat is.
A határtúllépés azt jelenti számomra: olyan dolgot véghez vinni, amit még senki. Újítónak lenni azt jelenti: valamit megvalósítani, ami abban a formában még senkinek nem sikerült. „Látnok” határtúllépőnek lenni azt jelenti: olyasmit kigondolni, ami ebben a formában még senkinek nem jutott az eszébe. A cselekvéshez bátorság kell, energia, kurázsi, de mindenekelőtt önmagunkba vetett hit. A felismerések sorában a tett az első lépés!
Álom és valóság gyakran egy és ugyanaz. Az ember kigondol valamit – van tehát egy ötlete -, elképzeli, hogyan valósíthatná meg, és ezzel életbe lép a harmadik fázis, amikor készen áll az elképzeléseit a gyakorlatba átültetni. Ebben az utolsó fázisban a test és lélek, szellem és tudat egybeforrnak egymással, ami előrevetíti a siker élményét és a teljes azonosulás érzetét kelti: ez az érzés keríti hatalmába a hozzám hasonló határtúllépőket, a lehetetlen pengeélén táncolókat.
A vízió alapvető követelmény. A vízió és a céllal való teljes azonosulás táplálta bennem hosszú éveken át azt az akaraterőt, amellyel képes voltam a testemet is egyetlen célra kihegyezni”. Csak a felhalmozódott energia repíthet messzire: vagy robban, vagy összeomlik a gyakorlatban!
A biztonságnak belülről kell fakadnia, az önmagunkkal való egyetértésből, ami elsősorban tudáson, tapasztalaton, kitartáson alapul. Minden biztonság alapja, hogy az ember önmagában legyen biztos.
Komoly kihívás, ha az ember olyasmit csinál, amit még előtte senki, főleg, ha ez mások szerint lehetetlen. De ennek semmi köze a rekordhoz. Az igaz, hogy teljesítményem sokszor az emberi teljesítőképesség határán mozog, de mégsem erre vágyom: én az álmaimat szeretném átültetni a gyakorlatba.
Aki valamilyen különleges célt állít maga elé, az ki van szolgáltatva a félelemnek. A félelmek az esetek többségében alaptalannak bizonyulnak. Az ember ugyanis általában a félelemtől fél. Szerintem ez a félelem pozitív, mert szabályozza bennem, hogy mit szabad és mit nem.
Tudom, hogy kiváltságos ember vagyok: nem azért, mert a határtúllépés oly jövedelmező volna. Nem. Azért, mert kiélhetem a „bolondériáimat”, amelyhez van egy csodálatos társam, párom, aki segít, támogat ebben. Az emberek többségének sajnos ez nem adatik meg. Hányan vesznek el a hétköznapok szürkeségében, és nem azt teszik, amihez egyébként kedvük volna. Én is ugyanolyan boldogtalan volnék, ha nem a saját önkifejezési formám szerint élhetnék. Ezzel együtt: a cél iránti maximális tisztelet a maximumot követeli tőlem.
Nem az előkészítés a fontos, nem az előre eltervezett elképzelésekhez kell görcsösen ragaszkodni – a hangsúly a villámgyors cselekvésen van!
Sajnos, csak nagyon kevesen képesek engedni a vágyaiknak, mert félnek az élettől, és nem merik a sorsukat a saját kezükbe venni. Úgy hiszik, a sors egy tőlük függetlenül létező hatalom, amelyet nem tudunk befolyásolni. Számomra sors alkalom: alkalom arra, hogy én ÉN legyek.Mindenki saját sorsának kovácsa. Mindenki azonos az általa járt úttal. Ahány ember, annyi út…
Ha halhatatlan volnék, változtatnék az életvitelemen. Ám mivel nem vagyok halhatatlan, a továbbiakban is intenzíven akarok élni. Az életemnek nincs különösebb tétje. Az életem értelmét nekem kell megtalálnom, most is. Ennek tudatában bízom abban, hogy lesz elég erőm a megkezdett út folytatásához ilyen körülmények között is.
Sokszor a körülmények megváltozása késztet bennünket arra, hogy változtassunk az életünkön. Sokszor viszont a kényszer diktálja a változtatást, ilyen például a kiégés (burn out). Én mindenesetre azt gondolom, hogy változtatni még időben kell, mielőtt a teljes kiégés állapota bekövetkezne.
Az élet mindig kockázatos, az intenzív élet pedig csak növeli a kockázatot. Én azonban nem félek a kockázattól, mert a kudarcot is megengedem magamnak. A kudarcnak nevezett valami nem szégyenfolt a képességeinken, hanem a tapasztalatszerzési folyamat nélkülözhetetlen állomása. A „kudarc” tehát új lehetőségek forrása!
A vágy, hogy belefeledkezzem a messzeségbe, a távolságba, a célomba, erősebb bennem az elsőség vágyánál.
Az önbecsülést, az önfejlődést sokkal inkább jelenti saját csúcsaid megdöntése, mint sem mások csúcsainak a hajszolása.