32. nap április 7. csütörtök
Ősagárd – Nagymaros 66,4 km, 2.670 m szk.
„Az életben mindig van egyfajta sorrend. Először az egészséges élet halála. Aztán a Föld nevű bolygó halála.
Azért nem lesz olyan egyszerű, mit „A függetlenség napja” című filmben…”
Sziasztok,
honnan jutott ez eszembe? Mindjárt fény derül rá J.
32. nap, Nógrádból át Pest megyébe, a Cserhátból a Gödöllői-dombságon át a Börzsöny déli végéig. Már a km sem kevés (sőt, az ilyen extrém sorozatterhelés mellett nagyon is sok), a szintkülönbség azonban több mint durva, így, az ötödik héten…
Ez volt az a nap, amelynek kevés lett volna csak nekiállnom, erre készülni kellett fejben is. Két nagyon kemény, hosszú, „őszinte”, sok kilométeres emelkedő (persze utána a fizetség, a lefelé futás), köztük pedig hullámvasút. Miről beszélek? A hajnali, sötétben indulás után nekimenni a Cserhát legmagasabb pontjának, a 652 m magas Naszálynak, amelyet sokszoros országos bajnok időszakomban majd minden évben le kellett gyűrnöm, majd egy nem rövid hullámvasutazás után (mely a sártól sem volt mentes) Nógrádtól nekiveselkedni a Börzsöny legmagasabb pontjának, a Csóványosnak (amely persze 938 m magas, csak a beharangozómban két méterrel megrövidítettem, hiszen fáradt vagyok…).
Ez a szakasz a Börzsöny délkeleti széle, Nógrád felől (számomra) a magyarországi hegyi kapaszkodók egyik leghosszabbika… Nem viccel. Ha készülsz rá és kikapcsolsz mindent, legyőzhető, ha nem, akkor megesz reggelire… Nem viccelek. Kőkemény. Egész úton egyedül voltam, sehol senki, csak a madarak csivitelése kísért végig. Durván 12 km a csúcsig, de nekem még lefelé is mindig többnek tűnt. A miértre nem tudom a választ. Vagy talán mégis? A Börzsöny egy nagyon őszinte hegység. Sok-sok gerinc fut le vagy föl rá, kinek hogy tetszik, kiszállási pont csak ott, ahová az érkezésedet a másik oldalára megtervezted. Egyébként pedig csöndes magány, hosszú vallatók, csodaszép gerincek. Ha nem vagy rá felkészült állapotban, véged (most ne A Kört teljesítőkre gondoljatok J).
Kegyetlenül mentem fölfelé, mire a csúcson alfába kerültem volna, férfihangokat hallottam. Remek találkozás volt. Mint kiderült, Szabó Jani és Gerencsér Tomi voltak az alkalmi ismerőseim… no, amikor volt pedagógusok összejönnek J. Röpködtek a sztorik. Gyerekek, vándortáborok, sítáborok, Rockenbauer-film… Jánosról kiderült, hogy a Másfélmillió lépés Magyarországon című film második részében szerepel, még fiatal pedagógusként. Megígértem nekik, hogy megnézem. Érdekel.
Miért? Mert az a generáció, akiket még mi vittünk vándortáborokba, kéktúrákra, egyáltalán táborozni, hihetetlenül állóképes volt. Tudtak beszélgetni, nem vonta el a figyelmüket a kütyük rakása, értékelték a természetben a tisztaságot és vigyáztak is rá… Persze, volt akkor is szemét, de köszönő viszonyban sincs a mennyisége sajnos a maiéval. Nem véletlenül írtam (és akkor megérkeztem a témához) a mottómban, amit. Értem én, amit Gattyán György mond, de mentsen meg minket tőle az élet. Az utódainkat még inkább. Abban a mennyiségben pedig, amekkorában ma már használják, főleg. A digitalizáció az egyik legnagyobb gyilkosa a korábbi természetes életnek. A digitalizáció magával hozott rengeteg olyan betegséget, amelyek már a fiatalokat is nyelik tonnaszámra (stressz, cukorbetegség, vérnyomás problémák, bélproblémák, szív- és érrendszeri betegségek sora…). Ezek tények, nem kell velük vitatkozni. Megoldás? Rousseau után szabadon – vissza a természetbe! A volt kéktúrás diákjaim között vannak olyanok, akik nemzetközi szinten is profi digitális világ felhasználók lettek, térinformatikus mérnök, okleveles mérnök közgazdász, vezérigazgató stb. Járják a világot Ázsiától Európáig, ám, amikor hazaérnek, az egyik első dolguk, hogy irány le a családdal túrázni, turistajeleket festeni, új útvonalakat kialakítani. Így el tudom fogadni. Másképp nem. Öngyilkossá lett a világ, amely ezzel a bolygónk végét készíti elő. A Marsra menni?? Ezt nevezik a profit mindenhatóságának, percemberek dáridójának…
Szóval, amíg és amennyit csak lehet, kint lenni a természetben! Örülök, hogy sok olyan barátom van, akik (bár eredmény centrikusan), de legalább kint vannak a természetben, ott futnak, versenyeznek, töltik szabadidejük jórészét. Ez a normális, erre biztatlak Benneteket is. Amíg nem késő!
Szóval a Csóványos. 938 m. Hihetetlen, de szélcsend volt fent és +10 fok, meg is örökítettem a kamerámmal. Rika pillanat ez itt fönt. Megadatott nekem. Mert megdolgoztam érte.
Az ünnep persze csak eddig tartott, mert miután elköszöntünk egymástól Janival és Tomival, Nagy-Hideg-hegyig (864 m) hatalmas eső áztatott el. Szerencsére nem tartottam tőle, mert a Börzsöny szélén odalent láttam, hogy már kék az ég. Így is lett, harminc perc után elállt és csak a friss sár maradt utána. Szerencsére lefelé már ez sem zavart, jó tempóban csurogtam le a mai második komoly erőpróbám után, fáradt lábakkal, de örömmel futottam át Kóspallagon, nem feledve, hogy másfél év után ismét itt lesz a szállásom a Plébánián, köszönet érte Plachi Attila polgármester úrnak és Fényi Istvánnak!
Törökmező után a Julianus barát torony, majd a meredek leereszkedés Nagymarosra a vasútállomási bélyegzésig és az ekkor már napsütötte kompkikötőig. Megnéztem, kora reggel honnan startolok – nem átúszva – Visegrádra, aztán irány a szállásra vissza, hogy a szokásos napi „kötelezettségeket” minél hamarabb letudjam.
Kegyetlenül kemény nap volt, elsősorban a szintek miatt, megérezték a combjaim, a vádlim, bármennyire is edzett állapotban vannak már az elmúlt hetek után.
Tudom, érzem, ma is egy pillanat műve lesz az elalvás…J.
Köszönöm megtisztelő figyelmeteket, várlak holnap is Benneteket, immár a Dunántúlról J!
Szép napot Nektek,
