Ha halhatatlan volnék, változtatnék az életvitelemen. Ám mivel nem vagyok halhatatlan, a továbbiakban is intenzíven akarok élni. Az életemnek nincs különösebb tétje. Az életem értelmét nekem kell megtalálnom, most is. Ennek tudatában bízom abban, hogy lesz elég erőm a megkezdett út folytatásához ilyen körülmények között is.
Sziasztok,
elérkezett a nem várt nap.
A prognózis alapján tudtam, mi vár rám, ám a valóság ennél sokkal gyötrelmesebb volt. Ezek azok a helyzetek, órák, amikor vizsgázol önmagad előtt. Minden téren.
Egészen más egy olyan napkezdet, amikor még nem esik az eső s szép lassan válsz eggyé az elemekkel. Ám az, amikor már odabentről hallod, hogy tombol kint a szél, szakad az eső és tudod, hogy még napokig ez lesz a társad az úton…na, ekkor kiderül, ki is vagy valójában…
Mikor hajnali fél öt körül csörög az óra s azt érzékeled, hogy tonnás súlyként nehezedsz az ágyra, mégis a lehető leggyorsabban ki kell kelned – nos, az egy meghatározó pillanat a jellem szempontjából. Mégis azt kell mondjam: a gátak, az akadályok igazából a tudatunkban léteznek, minden más megközelítés csak a kifogások gazdag tárházát gyarapítja.
Nem volt mese: ki kellett pattannom. Minél később, annál reménytelenebb. Különösen azért, mert fantasztikus szállásunk volt Héregen az Éden Vendégházban, ezúton is külön köszönjük Krisztinának és Csabának a vendéglátást, a vendégszeretetet!!! Különlegesen megnyugtató hely, őszintén tudom ajánlani mindenkinek!!!
Igazából világosodni csak Mogyorósbányán kezdett, de ettől sem lett jobb most a kedvem, hiszen ekkorra már olyan vizes voltam mindenhol, alul, felül, hogy a komfort érzés valahol a Bahamákon maradt…Döbbenetes volt, ahogyan fújt a szél, ömlött az eső, szinte láttam kívülről magamat és azt kérdeztem, amit Besenyő Pista bácsi: „Nooormááááliis”?
Első ránézésre talán nem, ám értelmet én adok a cselekedeteimnek, így hamar rendbe raktam a gondolataimat és próbáltam a nap végéig rendkívül koncentrált maradni, mert ezen állt vagy bukott most minden. Egy ilyen nap épp az a szituáció, amikor tudod, hogy nem szabad messzebb tekintened, mert az agyonnyom, sokkal inkább csak a következő 30-60 percre, hogy abban minden rendben legyen. A tájból ma igazából nem sokat láttam a felhők, az eső, a szürkeség miatt, önmagamból azonban rengeteget kaptam – többek között azt, hogy amennyiben képes vagyok teljesíteni ilyen embertelen körülmények között is a mai távot, az rengeteg embernek adhat hitet, erőt, kitartást, célorientáltságot. Ráadásul, ha az ember egyedül van, gyorsan megtanul magában beszélni. Aztán egyszer csak ketten vagyunk.
Valahogy így, ilyen gondolatok kíséretében küzdöttem magamat előre óráról-órára, kilométerről-kilométerre, lépésről-lépésre, kerülgetve a sarat, az „állóvizeket”, az esetleges negatív gondolatokat…Tanulságos, kimerítő, lélekromboló és léleképítő tíz óra volt. A végére minden folyamatos mozgásom ellenére teljesen átfáztam, átfagytam, valóban csak az akaratom, eltökéltségem vitt tovább.
Aztán váratlanul vége lett, megérkeztem. Hirtelen föl sem fogtam, csak behuppantam a kísérő autó ülésére és remegtem – sok dologtól. Az embereken kívül, akiknek próbálok a legjobb tudásom szerint a legtöbbet adni, édesapám járt az eszemben, aki ma (is) biztosan nagyon büszke lenne rám…:-(
Holnap? Hasonlóra számítok, mint ma, csak akkor már eggyel több nap lesz mögöttem.
Mert egy nagy igazság mindenféleképpen van egy ilyen extrém teljesítményben: nem szabad nagyon előre tekinteni. Mindig csak a következő nap, óra, perc szabad, hogy a szemünk előtt lebegjen! Így nem nyom agyon a teher, a távolság, a kihívás!
Álmodj nagyot és valósítsd meg kis lépésekben, de biztosan!
Köszönöm, hogy velem voltatok ma is!