34. nap április 9. szombat
Hűvösvölgy – Pusztamarót 67,4 km 2.080 m szk.
„Ha cselekszel, a kételyek csak rövid ideig tartanak. Extrém körülmények között különösen fontos a gyors döntés és cselekvés.”
Sziasztok,
volt már egy-két „leg” a 34 nap alatt. A mai mégis mindent visz. Vagy ne kiabáljam el? Hiszen még van négy nap. Oké. Így teszek. Igazatok van. Bármi megtörténhet. Mint ma.
Fáradt vagyok, ezt tudjátok, elég későn kerültem ágyba este, egyre csúsznak kifelé az időpontok, ez nyilván az állapotommal van összefüggésben. Ez volt az oka annak, hogy nem pillantottam rá jobban az időjárásra. Hiba volt. Egyszerűen csak a mentális rákészülés miatt. Amikor hajnal négykor kinyitottam a szobaajtót, hogy megtapasztaljam, mi újság odakint, kővé dermedtem. A másfél évvel ezelőtti harmadik kékkör futás ugrott be rögtön, amikor hetven órán át esett, ömlött egyfolytában. Most annál sokkal durvábban szakadt – amikor hajnalban ránéztem a mai prognózisra, ide heves esőt ígért.
Telibe találták. Ha létezik demoralizáló pillanat egy ilyen vállalkozás során, nos, akkor ez volt az…
Szűk óra volt a rajthelyhez, ez alatt szerintem belül morfondíroztam, egy szót sem szóltam a kísérőmhöz, bár neki is volt elege az utat figyelni az ömlő esőben, a kora hajnali sötétségben. Magában biztosan azon kuncogott, hogy milyen király lesz neki NEM kiszállni az autóból. Én meg azon, hogy mekkora szívás lesz kiszállni belőle….
Az teljesen biztos volt, hogy a vlog kamera jó darabig használaton kívül lesz ma, egyszerűen öngyilkosság lett volna használni hajnalban és kora reggel. Később sem javult a helyzet, talán csak Dorog előtt volt egy félórányi időjárási ablak, amikor derengett a napfény és nyugodtan elő lehetett venni. A nap folyamán az összes többi kép a kamera (nem olcsó…) kockáztatása árán készült… Ma ennyire futotta, ezt is el kell fogadjátok, de szerintem megértitek!
Nem mondtam, kinek is, volt elég gondom tegnap este is, de előző délután még ráraktam egy adagot, Zsíros-hegyig futottam, hogy minél közelebb kerüljek a Piliscsaba utáni „csirizhez”, ne kelljen magamban cipelni lelkileg, mi jön majd egy-két óra múlva. Jól döntöttem, még ha a testem már egyáltalán nem kívánta. A hajnali hangok ebben megerősítettek… Persze, a Muflon Itató után sem lett jobb a helyzet… Azt hittem sosem lesz vége a ragadós sárnak – hol volt még a nap többi része, távja? Először talán Klastrompusztán lanyhult egy kicsit a szakadó eső, itt mertem elővenni csak a kamerát. Így is művészet volt néhány képet készíteni vele… Ahogyan már említettem, Dorog volt az üde pillanat, ki is használtam gyorsan.
S ekkor következett a nap, az egész mostani kékkör legdurvább része. Katonaként megéltem néhány sztorit, no de ez túltett mindenen… Alig értem fel a Nagy-Gete 457 m magas tetejére, embertelen sűrűségben kezdett el ömleni az eső. Annyira durván, hogy két pillanat alatt, a bőröm alattig, mindenestől átáztam. A funkcionális ruházat is csak tisztelegni tudott… kegyetlen volt. Aki nem tudná: a Nagy-Getéről lejönni ezerszer rosszabb a tokodi oldalon, brutálisan meredek, sáros és síkos köves ilyenkor. Esélyem sem volt elkerülni az esést, a kicsúszást. Nincs annyi fa, amely elegendő lett volna ebben a félórában ahhoz, hogy ötméterenként kapaszkodni tudjak. Háromszor estem, a varacskos disznó hozzám képest tiszta állat volt. Ennél nagyobb gondot jelentett, hogy a megjelenő mennydörgéseket ekkor már villámok is kísérték, a harmadik épp vízszintes állapotban talált, annyira közel volt, hogy szinte sokkolt, majd beszakadt a dobhártyám. Nem volt játék, utoljára ilyen „élményben” még Egerben volt részem, amikor a Nagy-Egedről menekültem lefelé hasonló viszonyok között. Mire leértem, mindenem használhatatlan volt a nedvességtől, a sártól, tudtam, hogy egyetlen dolgot nem szabad most tennem: megállnom. Csodával volt határos, hogy odafönt a csúcson még volt bátorságom hármat fotózni, a harmadik már kuka volt, de a kamera is egy-két óráig a Tokodi-pincék után. Reszkettem, annyira fáztam a folyamatos mozgás ellenére, Péliföldszentkereszten vettem erőt magamon, hogy pillanatok alatt felső ruházatot cseréljek, nem volt leányálom. Pusztamarót. Úgy éreztem, a világ végén van. jót mosolyogtam azon, hogy egy csapat ebben a klassz időben éjszaka a történelmi emlékhely mellett aludt sátorban a dühöngő szélben, a szakadó esőben. Elképzeltem. Már nem is fáztam annyira.
Lejutni sem volt egyszerű a kísérőmmel innen Tarjánba azon az „úton”, amelyen 5 km/órával lehetett lecsurogni….
S akkor hadd osszak meg itt és most veletek valamit. Az, hogy 2x is újra tudtam építeni magamat ilyen napok, terhelés, ilyen viszonyok között, az csakis Schalkhammer Erikának , a Bodza Apartmanház tulajdonosának és vendéglátójának volt köszönhető. Csodálatos, igényes, ízléses hely, akárcsak Mályinkán a Málna Major… A luxust az apartmanházon kívül Erika figyelmessége jelentette, amely minden terhet levett a vállamról és valóban csak magamra kellett figyelnem. Erika, nagyon köszönöm, jó szívvel ajánlom mindenkinek ezt az igényes szálláshelyet, aki a Gerecsét akarja fölfedezni vagy egyáltalán csak pihenni! Köszönet érte!!! J
Legszívesebben délután már csak aludtam volna, de erre még várnom kell néhány napot, hogy utolérjem magamat!
Ma a Budai-hegység, a Pilis, a Gerecse voltak az érintett hegységek, Pest megyéből pedig megérkeztem Komárom-Esztergom megyébe…
Akkor következzék az egyre édesebb pihenés, holnap is várlak benneteket, ne feledjétek:
Jó pihenést, szép napot Nektek!
