22. nap március 28. hétfő
Halápi Csárda – Istvántanya 52 km 50 m szk.
„A szélsőséges természetben (szárazság, sivatagosodás – viharok, özönvizek) ugyanazokkal a félelmekkel és bizonytalanságokkal nézek szembe, amelyekkel korunk valamennyi embere: a magánnyal, a búcsútól való félelemmel, a biztos kapaszkodók elvesztésével. Ami megkülönböztet mástól: engem sokkal jobban foglalkoztat a most és a holnap, mint a tegnap.”
Éreztem a tegnapot. A homokot. Lassan belevész minden gondolatom a homokszemekbe, időnként azt veszem észre, hogy nem tudom, hogyan jutottam el Á-ból B-be, kimaradnak időszakok. Fáradtság.
A kora reggel ébresztő jelleggel bírt, még mindig fagyott, -3 fokban indultam tovább a Halápi Csárdától s az első pillanattól folyt a lábam alatt a futóhomok. Nehogy elfelejtsem, hogyan fog hamarosan változni a táj Közép-Európában is a felmelegedés hatására… Nem túl szívderítő. Még mindig tehetünk ez ellen. Kérlek benneteket: tegyünk!!! Ki-ki a maga módján!
A Petőrészi-kilátóhoz vezető úton a fenyvesek mélyén ott rekedt a fagyos hőmérséklet, még a kesztyűn is áthatolt. A kilátóhoz most már nem a bélyegzőjel vezet le, hanem alapvetően ott vezet a kék jel – másfél éve jártam erre legutóbb, ez volt itt a legszembetűnőbb változás. A kilátónál szomorú látvány fogadott: egy rakás szemét, üvegek, papírok szétdobálva mindenfelé. Öt percet arra áldoztam, hogy legalább összehordjam. Barátaim: ha idehoztátok, vigyétek haza! Itt nincs szemetes! Üresen minden könnyebb! Köszönjük J!
Nyíracsádig nem rövid az út innen, viszont egy műút keresztezése és Buzitapuszta harmadolja a távot, ha ezeket a szakaszokat ügyesen beteszem a fejembe, szép lassan elfogy a szűk tizenötös. Acsádon bélyegzés a gyógyszertár előtt, aztán hajrá, mindjárt Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye határához értem, ez ismét egy kis lelki segítség volt. A gúti bélyegzőpont előtt az erdészháznál moccanatlanul ült és várta a közeledésemet a kuvasz – nincs mese, beszélgetnem kell vele felé közeledve, gondoltam. A farokcsóválás meglepett, nem jellemző a fajtára, szerencsére a folytatás is ilyen nyugodt volt, a szaglászásomon kívül más nem történt – gyorsan és angolosan távoztam, a szemem sarkából figyelve a következő mozdulatait… Túléltem J. Alföldi fíling.
Nyírlugoshoz közeledve ismét vártam, hátha találkozom Dzsudzsival, de nem jött ki elém, így magam rendeztem le a pecsételést Lugos központjában J. Ekkorra már frankón megemelkedett a hőmérséklet, végre nem fáztam.
Innentől jött a mai nap desszertje: 13 km Istvántanyáig. Nos, ekkor mondtam magamban azt, mekkora király voltam a tegnapi bő tízes plusszal – belegondoltam, milyen lett volna, ha az elején még azt is magamba kellett volna tolnom. Nem akartam rágondolni J.
Ismét felélénkült a szél, az arcomon már látszik, hogy hetek óta kint vagyok a természetben.
Időben érkeztem, ide, Istvántanyára, a „világ végére”, ahogyan Tomanek Gábor színművész barátunk mondja ’A végtelen kék’ című filmünkben mesélőként. Most sem volt közelebb, mint tizenhárom évvel ezelőtt… Ezzel együtt persze szép, hangulatos a táj, a kisebb falvakban viszont mélyen elszomorító a szegénység, a leépülés azon foka, ami a szemem elé tárul faluról falura…
Még mindig egyben vagyok, az elmúlt másfél hétben a fejem, a koncentrációm fáradt ki elsősorban. Még (már csak?) két nap az Alföldön. Hihetetlen.
Jó tudni, hogy követtek, várlak Benneteket holnap is, köszönöm a figyelmeteket!!!
