13. nap március 19. szombat
Baja – Pici Paci Porta – Kis Keceli út 87,3 km, 250 m szk.
„Minél több hibáját ismerem meg másnak, annál kevesebbet követek el én magam…”
Sziasztok,
köszönöm, hogy ismét itt vagytok velem!
Nem először mondhatom el extrém vállalkozásaim során és szerintem nem is utoljára: köszönet a bajai Petőfi-szigeten található, minden elismerést megérdemlő Vizafogó Panzió és Étteremnek, munkatársainak, külön Taschner Andor ügyvezetőnek a fogadtatásért, a szállásért, az étkezésekért, egyáltalán – az ellátásunkért! Mindig öröm megélni a pihenést és az ételeket itt…
Sötét hajnal volt, amikor csörgött a vekker, pirkadat, amikor nekivágtam a mai napnak. Kora reggel nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani: ez a napom volt az eddigi legkeményebb. A körülmények és a saját döntésem miatt. Szerencsére a mottóm megélt tapasztalatokon alapszik, ezzel együtt nem gondoltam volna…J.
Szóval: nálam vitán felül áll, hogy az Alföld sokkal keményebb, mint a hegyek. Van két „fokozat” itt.
Az egyik: amikor szakad az eső és a békési fekete földeken futok. Ragad, mint a csiriz. A másik: ha ilyen szárazság van, és be kell vessem magamat, kikerülhetetlenül, a homokba. Ma ez történt. Ilyenkor a homok tovább aprózódik, lösszé, porrá alakul, semmit nem tudsz kezdeni vele. Belegázolsz. Ő meg a lelkembe, a fizimiskámba. Tesztel. Mentálisan is, erőnlétileg is. Mintha sivatagban futnál. Érzed, ahogyan a por áthatol nem csupán a cipődön, a zoknidon, hanem a bőrödön is. Ezt le kell rendezni fejben. Koszos leszel, az utolsó milliméterig. Mit tehetsz? Röhögsz rajta. Magadon J. „Majd este is megfürdök J” – ennyi volt az üzenetem magamnak.
Nagyon hosszú volt ez a nap. Kezdődött a Duna bajai oldalán, aztán jött a „laza” 14 km Ósükösdig. -4 fok volt, dermedés a gáttetőn, ez az Ósükösdi Turistaháznál csúcsosodott ki. Nem, tévedek. Valahol Sükösd után, itt az ujjaim végei majd lefagytak… Ólom-hegy környékén kezdtem fölengedni. Ebben komoly támogatást kaptam a homoktól, mivel a lépéseim extra energiákat vontak el a testemtől. Az Érsekhalma utáni rövid aszfaltos szakasz jó volt a bokáimnak, aztán minden folytatódott tovább. Hajósi pincék, aztán „buckázás”Császártöltésen át Kéleshalomig. Egy újabb 20 km. A terep, a nehézségek változatlanok. Valahogy asszimilálódtam. Nem érdekeltek a kifogásaim (nem engedtem, hogy elhatalmasodjanak rajtam). Végre megérkeztem a Pici Paci Portára, ahol eredetileg a szállásom lett volna, ám az itt zajló belső változások ezt törölték. Már korábban adtam esélyt arra, amit ezután tettem: továbbfutottam a Kis Keceli útig hat km-t, hogy reggel ne kelljen a porsivatagon át bevinnie a társamnak ismét a Portáig. Nem mondom, hogy klassz volt, de előre tekintettem, tudtam, hogy a holnapi szintén nem rövid napon ezt az áldozatot majd visszakapom. Nem mondom, hogy nem vártam a megérkezést! Betekintve a reggel rám váró szakasz első métereire már tudtam: okos, logikus döntés volt. Tanultam mások korábban elkövetett hibáiból.
Ma (is) megdicsértem magam. Ez nagyon fontos, sokan nem élnek ezzel az eszközzel! Tudnod kell önmagaddal beszélgetni, korholni, dicsérni, tükörbe nézni!
Ajánlom ezt a napot Nektek! Bármire képesek vagytok!
Az Illancs nagyobbik része már mögöttem (és a lábaimban), holnap az Illancs után a Homokháton folytatom majd és lassan becsurgok Csongrád-Csanád megyébe!
Várlak Benneteket továbbra is, kövess engem…!
Szép napot Nektek!
