Nem az előkészítés a fontos, nem az előre eltervezett elképzelésekhez kell görcsösen ragaszkodni – a hangsúly a villámgyors cselekvésen van!
Sziasztok,
nos, ez itt a legek napja volt…
Kegyetlen fizikai és mentális erőpróba.
Tudtam, persze, tudtam, hogy mi vár rám, de annál sokkal több volt, ami a nyakamba zúdult. Szó szerint.
Mielőtt azonban belevágnék, szeretném megköszönni Plachi Attila kóspallagi polgármester úrnak a segítséget, gazdálkodó kollégáinak pedig azt az energia bombát, amivel előző este megleptek – itt és most kimondottan a disznótoros tepertő részére gondoltam, ami óriási szolgálatot tett a mai nap folyamán!
Nagyon sötét volt még, mikor nekivágtam a távnak, egyszer mellé is mentem kéknek, a sötétben a lámpa fényénél a zöldet kéknek láttam. Nem kellett volna. Épp elég volt a szakadó eső, a süvöltő szél, amely a magassággal egyre intenzívebbé vált. Pillanatok alatt lettem tetőtől talpig vizes, mivel Kisinóc után a megáradt és tomboló patak túl szélesnek bizonyult az ugrásomhoz… Innentől már nem volt mire ügyelnem, ám hamar rájöttem, csak idő kérése lett volna, mikor adom fel azt, hogy száraz akarok maradni..A mai nap terepfutás helyett túlélő versennyé alakult. Nagy-Hideg-hegyre felfelé az ömlő esőben megjelentek az első hófoltok, majd egyre gyakoribbá vált ez, miközben az eső havas esővé, utána pedig havazássá változott. Üvöltött a szél, jeges volt alattam a talaj, már ez a szakasz is nagyon igénybe vett lelkileg és fizikálisan is. Utána jött a „desszert”, Csóványos, majd hosszú-hosszú menet lefelé Nógrádig, amely most sem akart véget érni. Ezt a szakaszt minden egyes alkalommal olyan végtelen történetnek érzem. Nógrádon nem bírtam tovább, egy-két dolgot cserélnem kellett, mert hihetetlenül átfáztam, elgémberedtem, a bélyegzések kimondottan büntetésnek számítottak, kikerülhetetlen volt az OKT-füzet lapjainak vizesedése, ráadásul a bélyegzők is időnként álltak a vízben, a törlésükre szánt rongy is pillanatok alatt nedves lett… Nógrád után szó szerint patakban kellett felfelé gázolnom a kéken, az ösvényen szélesen hömpölygött lefelé a víz. Már mindegy volt. Kegyetlen tempót diktáltam, tudtam, mennyi van még hátra, minél hamarabb szerettem volna beérkezni, de az még nagyon távol volt.Nem néztem kifelé, belülre koncentráltam, próbáltam nem tudomást venni a külső körülményekről – nagyon nehéz volt. Borzasztóan hosszú volt az út a Lokó után Magyarkúton át a Naszály lábáig. Rockenbauer Pali bácsi talán elnézi most nekem, hogy nem volt sem időm, sem energiám, sem lelkierőm kitérőt tenni a kopjafájáig. Legközelebb pótolom, ígérem!
Innentől megszűnt a tér, az idő, nem akartam már sem gondolkodni, sem fényképezni (áthűltem, átfagytam, átvizesedtem), egyetlen dolog lebegett csak előttem: minél hamarabb fölérni a Naszályra, hogy aztán elkezdhessem az utolsó hosszú ereszkedést Ősagárd felé.
Életemben talán két-három ilyen alkalom volt, amikor ennyire reménytelennek, kilátástalannak éreztem a helyzetemet. Egyetlen dolog adott erőt: azokat is meg tudtam csinálni akkor.
Nagyon kicsinek éreztem ma magamat. Ilyen az ember valójában mindig, amikor a természet az igazi, vad arcát megmutatja.
A mai naphoz már csupán egyetlen adalék: ha emlékeim nem csalnak, ez volt a második legnagyobb szintkülönbségű szakasz a 39 nap alatt. Vagy kevesebb? Mert nincs rám írva, hogy sikerrel célba érek. Csak remélek, teszem a dolgomat, a többi az égieken is múlik, még akkor is, ha a sorsomat én magam irányítom!
Higgyétek el: ma jól jártatok, hogy nem voltatok a helyemben..:-)
Én tudom.
Most pedig gyerünk pihenni, mert a Cserhát holnap nem tréfál…
Nem kell altatni.
Köszönöm, hogy velem voltatok!”
