80,6 km – 2.190 m. szintkülönbség
Az utolsó nyolcvan km fölötti nap. Egészen különlegesen kemény.
Tavaly tavaszi emlékeimben mélyen él a legkegyetlenebb, legdurvább napként ennek a napnak a 80%-a. Borzasztó ítéletidő tombolt akkor, üvöltött a szél, vízszintesen jött az eső, esélye sem látszott annak, hogy megcsinálhatom.
Végigmentem, megcsináltam.
Ahhoz képest most csak sár volt és egy kicsit fújt a szél, de sütött a nap, nem esett az eső. Dombon a tanya…:-).
A táv ettől függetlenül még hosszabb, a testem még fáradtabb…soroljam? Nincs értelme.
Ahogy egy-két évvel ezelőtt mondtam: sohasem féltem bevallani magamnak, hogy félek. Ám mások félelmét sem nevettem ki soha. Tisztelem.
A félelem fontos dolog vészhelyzetekben. Szűkíti a fókuszt, a figyelmet, koncentráltabbá tesz, erőt ad, végig ott vagy magaddal.
Így vágtam neki ismét a sötétben az utolsó, nyolcassal kezdődő napnak.
A Pusztamaróttól Szárligetig tartó szűk negyven km maga az önmegvalósulás, a hit győzelme a félelmeiden, a tettek, a cselekedetek elsöprő diadala a kételyeid felett. Nem vágytam ismét ezt, de a táj gyönyörűsége, a fény – árnyék játék az erős szélben koncentrálttá tett.
Megcsináltam Hihetetlen volt. Ilyen állapotban, ennyire fáradtan…
A Szárliget utáni bő tizenöt km Várgesztesig a gondolataimba veszve telt el, az utolsó szakasz pedig Kőhányáson és Mindszentpusztán át Gántig a régi túrák emlékeit hozta elém.
Váratlanul megérkeztem, célban voltam.
Innentől pedig csak a köszönet jár Sánta Gizella, Babák Mihály, Balassa Bálint és Balassa Dániel után Krausz János polgármester úrnak, akik immár sokadik alkalommal álltak ügyeim, ügyeink mellé, hogy támogatásukkal kifejezzék egyetértésüket céljainkkal.
Külön köszönet a gánti Vértes Vendéglőnek, Piri néninek, Márknak, Krisztinek, Csabának, akik lesték a gondolataimat, hogy mivel tudnak megtölteni!
Hálám!
Nagyon elfáradtam, nagyon fáradt vagyok.
Holnapra esőt ígérnek. Semmi gond ezzel.
Tudjátok, a világ mennyi részén örülnének legalább néhány cseppnek???
Köszönöm a figyelmeteket!
