74,1 km – 2.365 m. szintkülönbség
Mérhetetlenül komolyan gondolom a fenti mondataimat, sajnos a valóság napról napra igazolja kijelentésemet…
Két kegyetlenül hosszú, nehéz, durván szintes nap és tájegység után (Bükk, Mátra) utolért a végzet.
Magam sem hittem volna, hogy ekkora terhelés mellett ilyen sokára kerül elő az első komoly holtpont.
Négy hét. Egészen elképesztő, hogy eddig kordában tudtam tartani a lélek és a test egységét, harmóniáját. Büszke vagyok magamra. Mint ahogyan azt is bevállalom, hogy emberből vagyok és hibázhatok. A szellemi koncentráció egyetlen kihagyása egy ekkora terhelésnél, teljesítménynél azonnal visszaüt. S az ok okozatot szül.
Nem panaszkodom, történt, ami történt, nem vagyok túl rajta, sokkal inkább benne, ám ez a lényegen nem változtat: mennem kell tovább.
Teszem a dolgom. A hogyant pedig ki kell találnom közben.
A hajnalt és a reggelt, a napfelkelte utáni órát még kezeltem, hála a pirkadatnak, a Nagybárkány fölötti káprázatnak a Cserhátban. Napfény, köd, pára, a kémények füstje, a panoráma… s aztán megérkezett az igazi őszi Cserhát az agyagos, ragadós, csúszós sárral, amely egész késő délelőttig kísért, majd jött a szél, a napsütés, ez valamelyest segített, ám ekkorra már mindegy volt a hosszú távok miatt a települések között.
Kifújtam, kiüresedtem, kiégtem, elment a motivációm…sosem hittem volna, hogy ilyen hosszú lesz, a fotózás már nem érdekelt, csak célba akartam érni, érkezni…
A többire már nem is emlékszem.
Ám higgyétek el: a legnagyobb győzelmek ezek a napok.
Amennyiben végigcsinálod.
Én ezt tettem. S utólag majd csak a szépre emlékezem.
Tegyétek ezt Ti is!
Köszönöm a figyelmeteket!
