Sokszor a körülmények megváltozása késztet bennünket arra, hogy változtassunk az életünkön – sokszor viszont a kényszer diktálja a változást, ilyen például a kiégés (burn out).
Én mindenesetre úgy gondolom, hogy változtatni időben kell, még mielőtt a teljes kiégés veszélye fenyegetne.
Válságunk a telítettség válsága. Túl sok van mindenből: dumából, szövegből, fals információból, egyáltalán – fölösleges információból…
Korunk az információ kora – ha nem figyelsz, magába nyel.
Sziasztok,
a kötelezők a legnehezebbek, ez már oly sokszor bebizonyosodott.
A mai nap egy ilyen volt. Közületek biztosan sokan gondoltátok úgy, hogy simán megcsinálom. Pedig ez nem így van, nem így volt.
Egyetlen napon sem voltam még ilyen fáradt, enervált, gyenge. Szinte csoda, hogy a végére értem. Az egy dolog, hogy mi látszik kifelé ebből, a másik, hogy én mit érzek ott belül. Nos, azt éreztem, hogy végem van. A fejem nem tudott irányítani, a testem szinte céltalanul lebegett a talaj fölött a Gemenci – erdőben…Azt hittem, sosem érek célba. Rengeteg öngyőzködés, önmotiváció volt a megoldás kulcsa, mégis azt gondoltam: esélytelen.
Nem a célomat veszítettem el, sokkal inkább az orientáltságomat. Ez teljesen normális egy ilyen hosszú vállalkozás során. Ez nem azt jelenti, hogy föladtam. Azt jelenti, hogy elfáradtam. 26 nap után én el tudtam fogadni magamnak, ismerős volt számomra az érzés. A kérdés ilyenkor mindig az: meddig engedem meg magamnak ezt.
Holnap már nem tehetem – ahhoz még túl sok van hátra. Megoldás: a lehető leggyorsabban megbeszélni önmagammal ezt az állapotot és visszatalálni a helyes útra. A fejnek kell győznie a test fölött. Ez a szitu jelenleg.
Kellemes bajai reggel, az utolsó nagy folyami átkelés (Duna, immár második alkalommal), visszaérkezés a Dunántúlra. Várt pillanat a 27. nap reggelén, mert tudtam, hogy ez pszichikailag sokat jelent (le is eresztettem, mint a lyukas lufi:-) ). Bíztam a Gemencben, hogy felpörget majd, de a sáron kívül egy szem mókussal sem találkoztam, nemhogy vaddisznóval vagy szarvassal… Minden egyes táv kétszer annyi időmbe és fizikai erőfeszítésembe került – legalábbis így éreztem. A végén kiderült, nem így volt, én azonban másképp éreztem.
A Lassi utáni kiérkezés a gátra aztán rendesen „odavágott”. A terep cipőmben csak totyorogtam az aszfalton és a nagy fűben, nem haladtam. Próbáltam megtalálni az optimális helyeket a talp letételéhez, de mindhiába. Mira elértem Keselyűsig, ahol Gyusziék vártak, gondolatban már megnövesztettem a szárnyaimat…Aztán összekaptam magam a frissítéstől, az önsajnálatot elengedtem és ismét a régi voltam. Tudtam, hogy komoly jutalom vár: 13 nap megtétele után a szekszárdi vasútállomáson az utolsó AKT-s bélyegzés. Sikerült! Bárányfoktól ugyan valóban nagyon hosszú volt az út, de meg kellett csinálnom, mert ez volt a célom, senki nem küldött engem ide. Magamtól jöttem. Így nyer új értelmezést egy küzdelmekkel teli szűk 900 km-es út, Sátoraljaújhelytől Szekszárdig, megannyi gyönyörű és keserves pillanattal, de csodálatosan szép vidékekkel, tájakkal, élményekkel tele.
A sikernek sosem titka van, hanem ára – az a befektetett lelki és testi energia, amelyet hajlandó vagy megtenni az álmaidért, a gyarapodásért, az önépülésért, mások motivációjának a felébresztéséért, új utak mutatásáért…
Sokkal könnyebb lemondani ezekről az álmokról, föladni, megállni… Ezek azonban mind azt erősítik majd, hogy nem volt elég erős a célod…
Gondold át!
A jutalom a nap végén a zengővárkonyi szelídgesztenyésben tett látogatás volt Rockenbauer Pál szépen felújított sírjához…
Mai és holnapi szálláshelyünkre, az Óbányán található Kéktúra Vendégházhoz már valóban fáradtan érkeztünk mindhárman. Ezúton szeretném megköszönni Lovasi Katinak és szüleinek a vendégszeretetet, a csodálatos szállást és a fantasztikus vacsorát – nem kell altatni egyikőnket sem…
Holnap új utakon, immár a DDKT-n, a Rockenbauer Pál Kéktúra ösvényein folytatom, ismét előkerülnek a szintek, de ennek a derekam, a csípőm és a gerincem biztosan örülni fog:-)))!
