1. nap március 7. hétfő

Szigliget – Sarvaly-erdészház 84 km, 2.090 m szk.

„Ahhoz, hogy egy ötletemet a gyakorlatba átültessem, pozitív érzelmekre van szükségem: a reményre, és arra, hogy a cél értelmét lássam. Ezek együtt ébresztik fel bennem a tettvágyat.”

Sziasztok, nos, ezek a pozitív érzelmek megérkeztek. Látszólag paradox, hogy ilyen körülmények között, de épp ezért: az embereknek most van a legnagyobb szükségük a biztatásra, az útmutatásra…

Megfordítottam a „homokórát”: az eddigiekben megszokottal, az óramutató járásával ellentétes irányban tervezem végigfutni az Országos Kékkör útvonalát. Nem ok nélkül történik sem a futás, sem az irány megváltozatása, ám most nem is ez a lényeges.

Az egy nappal kevesebb, a 38 nap már olyan mértékű változást hoz magával, hogy majd két hétbe telik, mire rá tudok majd állni a másfél évvel ezelőtti napi lebontásokra, ami már egyfajta nyugalmat fog kölcsönözni. Addig viszont borul minden, időnként komoly kiugrásokat kell egy-egy nap távban megélnem, hogy a Duna-Tisza közét elérve már nyugodtabb vizekre „evezhessek”. Ez nagyon-nagyon komoly fizikai és lelki teher, különösen ilyen sorozatterhelésnél, nagyon észnél kell lennem minden egyes napon, hogy elegendő energiám maradjon a következőre…

Senki nem küldött – magam választottam az újabb kihívást. Így szerencsére csak önmagammal kell nap nap után számot vessek, ez nagyban „könnyíti” a helyzetemet.

Az első napom legnagyobb kihívása szél volt. Nem kellemetlen, sokkal inkább kegyetlen volt időnként, nyolcvan százalékban hamisítatlan pofaszél. Bár a távolság miatt nem hiányzott, mégis fölmentem először Rezi, majd később Tátika várához a panoráma miatt, bár a süvítő szél sokat nem engedett gyönyörködni egyik helyen sem. Mégis, a lelkem azt kívánta, hogy lássam az onnan elém táruló tájat. Jól döntöttem, minden fáradtságom ellenére is…

Érdekes megélés a fordított irány. Egészen másfajta szemszögből látom és élem meg a tájat, időnként a világ számára is fontos lenne ez, hogy a bolygónk jelenét és jövőjét jobban értsük, másképp lássuk. Kérdés persze, ki hajlandó és ki nem erre az „áldozatra”. Sokat beszéltem erről az elmúlt években, azt tapasztalom, hogy valóban nagy gáz van, mert egyre több politikus jön rá arra: ha nem lépünk, akkor már nincs sok időnk. Ez viszont önzőség az utódainkkal szemben!

Épp a minap ízlelgettem egy kifejezést: Robert Habeck német szövetségi gazdasásági és éghajlatvédelmi miniszter.

Mióta nincs nálunk egyáltalán környezetvédelmi miniszter? 2011? L

Ilyen dolgok miatt sem volt könnyű napom, ehhez járult a szél, a szintemelkedés és a táv, összességében a mára kitűzött tervet elértem, nem mondom, hogy könnyen, de sikerült. Hogy milyen utózöngéi lesznek, az csak a következő napokban fog kiderülni…