21. nap március 27. vasárnap
Pocsaj – Halápi Csárda 76 km, 150 m szk.
„A természetnek gyógyító ereje van. Te tapasztaltad már?”
Nem ördögtől való dolgokat mondok el most Nektek indításként, nem is én találtam ki ezeket, ám tények – nehéz velük vitatkozni. Nem is kell. A mindennapi (sokszor fölösleges és ártalmas) rohanásban föl sem tűnnek ezek a dolgok, de nagyon jó, ha prevencióként időnként emlékezetnek rá minket.
Napjainkban átlagosan az időnk 90%-át fedett helyen, a lakásban, az iskolában, a munkahelyen (vagy éppaz autóban) töltjük. Észrevetted? Te naponta mennyi időt töltesz a szabadban? Ez nem számonkérés – emlékeztetés. A természetben „lét” javítja a memóriát, boldogabbá tesz, erősíti az immunrendszert, ráadásul jobban felszívódik az D-vitamin. Ma már azt is nehéz megfogalmaznunk, milyen természetesen élni. Azt viszont látnunk kell, hogy érdemes jóban lennünk a természettel, mert csak így lehet teljes és egész az életünk, így lehetünk egészségesebbek!
Ilyen dolgok is eszembe jutottak az általam az eddigi legnehezebb napnak minősített mai szakasz után. Nem gondoltam volna korábban, hogy épp a 21. napról fogom ezt állítani, de a tervezés egy dolog, az örök változás (és változtatás) pedig egy másik J. Mondottam volt korábban: a rugalmasság a terv és a kivitelezés között foglal helyet. Mielőtt valami rosszra gondolnátok, nem, szó sincs róla, egyszerűen a körülmények és egy (szerintem jó) döntésem következményeként mondhatom ezt.
Homok és aszfalt. Ez volt a mai penzum. Mégis inkább homok, homok, homok és homok. Ja és homok. Nem fog ez nagyon változni a következő alföldi napokon sem, és mivel az esőt a hét közepére ígérik, ez azt jelenti a számomra, hogy a valaha volt egyik legszárazabb időben futom végig az Alföldi Kéktúra kb. 850 km-ét, ennek minden nehézségével. Itt most nincs összetömörödött homok, csak olyan, ami fut alattad minden egyes lépésednél, így sokkal több energiát jelent minden egyes lépés kivitelezése sérülés nélkül. Sorozatterhelésnél ez nem kis kihívás.
Szóval az első „gond” (inkább kifogás J) az óraállítás lehetne. Buktam egy órát a pihenésben, buktam egy órát az indulásban, buktam egy órát az érkezésben… Ha így fognám fel. Ehelyett azt mondom: ez van, ezt kell szeretni, most legalább meg tudom mutatni, hogy (ha engeded) mindezek csupán a kifogások gazdag tárházát gyarapítanák. Nem engedtem. Úgy feküdtem le este aludni, hogy mindezzel már tisztában voltam, erre készítettem magamat.
Ezzel együtt Cserekert után (ahogyan tegnap már utaltam rá) Létavértesig nem kis kihívás… Most is igénybe vette az agyamat. Aszfalt, hosszan… No, de ami utána jött. Az a bizonyos homok – minden mennyiségben… Szinte folyt a lábam alatt. Az a húszas Létavértestől Kepecstagig, ami légvonalban csupán néhány km… no, de akkor nem láthatnád a belső tájat, nem találkozhatnál önmagaddal egy másik dimenzióban. Ahogyan Gelencsér Zoli barátom szokta volt mondani: „Ultrafutás? Ez már egy másik dimenzió.” Igen. Ilyen hosszan, ilyen körülmények között pedig… Nem beszéltem Nektek a másik kihívásról: a szélről. Döbbenetes, milyen erővel tombolt ma egész nap, kb tíz fokkal éreztem hidegebbet a valósnál, nem volt véletlen, hogy folyamatosan magamon viseltem a meleg öltözéket. Vigyáznom kell, mert a fáradó test könnyen támadhatóvá válik egy rossz döntés következtében.
Aztán megint egy „rövid” szakasz Kepecstagtól Pipóhegyig, újabb bő tízes. Csak úgy röpködtek ma ezek a számok… Északnak tartottam, nos, szerintetek mivel küzdöttem? Hát persze, a „pofaszéllel”… Pipóhegytől egy újabb „rövid” táv következett a Vekeri-tóig, majd 13 km… Ették ám a lelkemet a résztávok, a homok és a szél… Nagyon ott kellett lennem agyban, testben. Őszintén bevallom Nektek, szinte alig ettem, annyira arra figyeltem, hogy haladjak. Bezártam a panaszkodás kapuit, mindent egy lapra tettem fel, bízva abban, hogy este majd vissza tudom pótolni az elveszített energiát. Rizikós döntés volt, mert a koncentrációm pengeélen táncolt… csak azért mertem kockáztatni, mert van önismeretem, ismerem önmagamat, sokszor voltam már ilyen terhelés mellett ilyen helyzetben. Ne akkor próbáljátok ezt ki, amikor még ismerkedtek ilyen téren önmagatokkal…
A Vekeri-tavi Dorcas kempingtől a bánki bélyegzőhelyig eljutni már „csak” bő öt km volt. Fejből csináltam meg, nagyon fájt. S ekkor húztam tizenkilencre lapot. Szeretek proaktív lenni, ami azt jelenti, hogy előre gondolkodni, dolgozni. Amikor már fáradt vagy, de benne vagy, akkor sokkal könnyebb meghozni olyan döntést, hogy „Menj tovább, Matyi!”, mint nulláról gondolkodni ilyenen. Számoltam, összeadtam, kivontam: Bánk-Fancsika bő öt, Fancsika-Halápi Csárda szintén bő öt. Egyben sok (tizenegy km), de porlasztva bevállalható. Ezt csináltuk a biztosítónál is J. Már csak egyetlen dologra kellett figyelnem: két mp-nél többet ne gondolkodjam ezen, mert akkor azonnal előjön a gyengébbik énünk, amely azt javasolta volna: ennyi volt, megérkeztél, pihenj! Én ekkor már úton voltam J. Robot üzemmódban ugyan, de haladtam. Miért??? Mert tudom, hogy a homok ilyen porló állapotában felzabál. Mennyivel jobb lesz reggel a Halápitól úgy nekiállni a napnak, hogy egy tízessel kevesebb. Nos, ezért.
Voltak gondjaim az utolsó km-eken, de megbeszéltem magammal: nincs nyafogás. Megcsináltam. Megdicsértem magam. Aztán pedig vissza a szállásra, hogy a kísérőm is haza tudjon menni pihenni a hülyeségem után…
Gyarapodjatok ebből a napból, sok tanulsága volt, van.
Megtisztelő, hogy velem vagytok, szép napot, jó pihenést Nektek, a mai hajdúsági napot holnap reggel korán lezárom, hogy belépjek immár Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe…
Haladunk J.
Továbbra is várlak Benneteket:
